Tuesday 30 November 2010

[40. hét] A nyugdíj

Nézem a nyugdíjrendszer parlamenti vitáját, és utána még Selmeczi Gabriellára is rákattintok. Bár nem örülök, hogy az eddigi megtakarításom egy pénzintézettől a mindenkori kormány kezébe vándorol át, és a nyugdíjvédelmi biztos által idézett tanulmány szakmai igényessége is vitatható, a mondandójára érdemes odafigyelni.

A tanulmány szerint a magányugdíjpénztárak -a költségek levonása után- negatív hozamot értek el: ha az átlagember befizetett 100 forintot, akkor most 96 van a számláján. Míg ha ugyanezt a pénzt a legbiztonságosabb befektetési formába, azaz állampapírba fektette volna, akkor most a kamatokkal együtt 120 forintja lenne.

A magánnyugdíjpénztári rendszer azért jó, mert sok egymással versengő pénzintézet közül az ügyfél azt fogja választani, amelyik legjobb hozamot nyújtja a befektetőknek. Elvileg. Gyakorlatilag meg azt amelyiktől iPod shuffle-t kap - legalábbis amikor tavaly otthon beugrottam egy bankfiókba, az ügyintéző ezzel és nem egy 5 perces hosszútávú befektetési stratégia kiselőadással probált meg rábeszélni a váltásra.



A szabadpiaci verseny olyan területeken tud jól érvényesülni, ahol a fogyasztó sokszor dönt és van lehetősége próbálgatni, tanulni: ha drága vagy rossz minőségű padlizsánt kapott a piacon, akkor legközelebb másik árushoz fog odamenni. A kofa akkor fog sok pénzt keresni, ha minél több padlizsánt ad el, amihez viszont minél jobb és olcsóbb árut kell biztosítania.

A nyugdíjpénztár nem ilyen: az ember legtöbb esetben egyszer dönt a családtagok vagy a munkáltató javaslata alapján és aztán évente öt percet foglalkozik vele, amikor kézhezkapja a kivonatát: átfutja, megrántja a vállát (messze van még az!), majd berakja a régiek mellé a mappába. Ezzel szemben egy finom padlizsán az egész estét széppé teheti, a vacsoravendégek megdicsérik, esetleg még másnap is felemlegetik.

Ráadásul szemben a padlizsán minőségével, a nyugdíjkezelő teljesítménye nehezen ítélhető meg. Mivel a pénzpiacokon nagyon sok múlik a véletlenen, nehéz megállapítani hogy a magas múltbeli hozam mögött munka/tudás vagy szerencse áll. Tehát a nyugdíjkezelő a magas hozamban csak korlátozottan érdekelt, viszont abban hogy kockázatot vállaljon és sokat kereskedjen jóval inkább: ugyanis minél többet kereskedik annál több költséget számolhat el. Így történt hogy a pénztárak minimális hozam mellett jelentős költségeket generáltak, és összességében negatívban zártak.

Viszont a mostani államosítással kapcsolatban se legyenek kétségeink: az állam sem kincstárjegyeket fog ebből a pénzből vásárolni, hogy felstolcolhassa őket egy félreeső széfben. Hanem az eddig felgyülemlett adósságot fogja csökkenteni, a költségvetés és a nyugdíjkassza hiányát tömi be, de úgy hogy mindeközben óriási hosszútávú kötelezettségeket vállal át a pénztáraktól. Ugyan a befizetések egyéni számlákon gyűlnek, de az eddigiekkel ellentétben nem lesz mögöttük fedezet, és a kifizetések a mindenkori kormány adóztatási képességétől függenek majd - ez egy öregedő társadalomban (kevés fiatal adózó, sok nyugdíjas eltartott) nem hangzik túl bíztatóan. A következő költségvetési válságban számíthatunk arra, hogy a nyugdíjkifizetések csökkentése, befagyasztása napirenden lesz. Márpedig azzal számolva hogy eltelt 20 év alatt az ország kétszer volt az államcsőd szélén, nyugdíjaséveink végéig még sok-sok hasonlóan érdekes és izgalmas helyzetre lehet számítani.

Fontos kérdés hogy milyen a nyugdíjrendszer, de igazán az a fontos hogy mindenki saját maga gondoskodjon: fektessen bankbetétbe, kötvénybe, részvénybe, ingatlanba, a lehetőségei és igényei szerint. A politikusokban nem érdemes megbízni, lehet választani.