Tuesday, 30 November 2010

[40. hét] A nyugdíj

Nézem a nyugdíjrendszer parlamenti vitáját, és utána még Selmeczi Gabriellára is rákattintok. Bár nem örülök, hogy az eddigi megtakarításom egy pénzintézettől a mindenkori kormány kezébe vándorol át, és a nyugdíjvédelmi biztos által idézett tanulmány szakmai igényessége is vitatható, a mondandójára érdemes odafigyelni.

A tanulmány szerint a magányugdíjpénztárak -a költségek levonása után- negatív hozamot értek el: ha az átlagember befizetett 100 forintot, akkor most 96 van a számláján. Míg ha ugyanezt a pénzt a legbiztonságosabb befektetési formába, azaz állampapírba fektette volna, akkor most a kamatokkal együtt 120 forintja lenne.

A magánnyugdíjpénztári rendszer azért jó, mert sok egymással versengő pénzintézet közül az ügyfél azt fogja választani, amelyik legjobb hozamot nyújtja a befektetőknek. Elvileg. Gyakorlatilag meg azt amelyiktől iPod shuffle-t kap - legalábbis amikor tavaly otthon beugrottam egy bankfiókba, az ügyintéző ezzel és nem egy 5 perces hosszútávú befektetési stratégia kiselőadással probált meg rábeszélni a váltásra.



A szabadpiaci verseny olyan területeken tud jól érvényesülni, ahol a fogyasztó sokszor dönt és van lehetősége próbálgatni, tanulni: ha drága vagy rossz minőségű padlizsánt kapott a piacon, akkor legközelebb másik árushoz fog odamenni. A kofa akkor fog sok pénzt keresni, ha minél több padlizsánt ad el, amihez viszont minél jobb és olcsóbb árut kell biztosítania.

A nyugdíjpénztár nem ilyen: az ember legtöbb esetben egyszer dönt a családtagok vagy a munkáltató javaslata alapján és aztán évente öt percet foglalkozik vele, amikor kézhezkapja a kivonatát: átfutja, megrántja a vállát (messze van még az!), majd berakja a régiek mellé a mappába. Ezzel szemben egy finom padlizsán az egész estét széppé teheti, a vacsoravendégek megdicsérik, esetleg még másnap is felemlegetik.

Ráadásul szemben a padlizsán minőségével, a nyugdíjkezelő teljesítménye nehezen ítélhető meg. Mivel a pénzpiacokon nagyon sok múlik a véletlenen, nehéz megállapítani hogy a magas múltbeli hozam mögött munka/tudás vagy szerencse áll. Tehát a nyugdíjkezelő a magas hozamban csak korlátozottan érdekelt, viszont abban hogy kockázatot vállaljon és sokat kereskedjen jóval inkább: ugyanis minél többet kereskedik annál több költséget számolhat el. Így történt hogy a pénztárak minimális hozam mellett jelentős költségeket generáltak, és összességében negatívban zártak.

Viszont a mostani államosítással kapcsolatban se legyenek kétségeink: az állam sem kincstárjegyeket fog ebből a pénzből vásárolni, hogy felstolcolhassa őket egy félreeső széfben. Hanem az eddig felgyülemlett adósságot fogja csökkenteni, a költségvetés és a nyugdíjkassza hiányát tömi be, de úgy hogy mindeközben óriási hosszútávú kötelezettségeket vállal át a pénztáraktól. Ugyan a befizetések egyéni számlákon gyűlnek, de az eddigiekkel ellentétben nem lesz mögöttük fedezet, és a kifizetések a mindenkori kormány adóztatási képességétől függenek majd - ez egy öregedő társadalomban (kevés fiatal adózó, sok nyugdíjas eltartott) nem hangzik túl bíztatóan. A következő költségvetési válságban számíthatunk arra, hogy a nyugdíjkifizetések csökkentése, befagyasztása napirenden lesz. Márpedig azzal számolva hogy eltelt 20 év alatt az ország kétszer volt az államcsőd szélén, nyugdíjaséveink végéig még sok-sok hasonlóan érdekes és izgalmas helyzetre lehet számítani.

Fontos kérdés hogy milyen a nyugdíjrendszer, de igazán az a fontos hogy mindenki saját maga gondoskodjon: fektessen bankbetétbe, kötvénybe, részvénybe, ingatlanba, a lehetőségei és igényei szerint. A politikusokban nem érdemes megbízni, lehet választani.


Saturday, 25 September 2010

[29. hét] A day trip

Leginkább B+R-nek

Thursday, 9 September 2010

[27. hét] Fel

A hír igaz. Úgy felvitte azúristen a dolgomat, illetve annyira beilleszkedtem, hogy már nem tartom fontosnak hogy hírt adjak magamról.

Már mindent feet-ben és inch-ben mérek, ha valaki az mondja hogy "2 liter" akkor visszakérdezek, hogy "najó, de az mennyi fluid ounce?".
Egyszerre négy lánnyal déjtingelek, megyek velük kiállításmegnyítóra, vacsorázni, bruncholni.
Van kalapom (az spec tényleg).
Manhattan-t, amit már csak szigetnek hívok, ritkán hagyom el: ha a Hamptonokra megyek, vagy Williamsburgbe amikor haverom szervez bulit és meghív egy híres dj-t, vagy esetleg a Bermudákra egy hosszú hétvégére.
Környezettudatos vagyok, ezért csak olyan helyen vásárolok ahol Think Green feliratú nejlonzacskót adnak.
Fel vagyok háborodva ha vasárnap este már zárva van a posta.
A wsj.com a kezdőlapom az iPad-en, és a héten a második iPhone 4-emet törtem össze.
Brett Easton Ellis-t nem olvasok ugyan, de hetente összefutok vele egy-két partin.
Izgatott vagyok az Open holnap döntője miatt: egyelőre csak a promenádra sikerült jegyet szereznem, és a boxba még nem.

Azért karácsonykor még hazalátogatok, hogy végigpróbáljam az új éttermeket, veszek libamájat a duty freeben, nomeg elmegyek a fürdőkbe.

Hogy vagytok?

Ben

// szolgálati közlemény: a blog migrálása a kethavibe.blogspot.com-ra folyamatban van

Saturday, 10 July 2010

[19. hét] A szünet

"In New York, you will find your niche" - bíztattak egybehangzóan a várost ismerő barátaim decemberben a költözés előtt, amikor én még tejóégmileszvelem állapotban voltam.

Az ittlét első hónapjai ennek a koannak jegyében teltek is el: izgalmas helykeresés nulláról indulva a városban a legkülönbözőbb érdeklődésű, szakmájú és világnézetű emberek között. Mire ez kezdett lecsillapodni, jött az újabb fordulat azzal hogy a lakás átmenetileg a Túrórudi- és kolbászcsempészet városi központja lett és hirtelen egy rakás régi barát termett itt. Kicsit olyan érzés, mintha az ember elköltözne a régi lakótársaitól egy új lakásba, és aztán pár hónap után egyik reggel meglepődve venné észre a szülei beköltöztek a szomszédba. (Bocsi Gergő Anyu és Ádi Apu, nomeg Dubó bácsi:)

A posztolási szünet többek között ennek tudható be, nomeg a nyárnak illetve a focivébének - de úgy látom ezek a kommentelési hajlandóságra is hasonló hatással vannak. Egyébként a nyár a városban nem túl kellemes - nagy a meleg és még nagyobb a páratartalom. Persze Natasha és Andy nem csak a niche dolgot, hanem ezt is megmondták előre!

Sunday, 20 June 2010

[16. hét] Az FOB

Szerintem az amerikai a világ legtudatosabb népe: imádják a dolgokat osztályozni és mindenre van szavuk.

Az egyik kedvencem a manhatteni B&T (Bridge and Tunnel) kifejezés, ami azokat az embereket fedi le akik a szigeten kívűl laknak: ha összefutunk velük a városban, akkor biztosak lehetünk benne hogy nekik egy hídon illetve alagúton kellett átkelniük ahhoz hogy ez a találkozó létrejöjjön.

A másik az FOB (Fresh-off-the-boat), aki most érkezett a városba. Még mentes a város romlottságától, jellemzője a naiv, jámbor tekintet. Lásd a képen:

[15. hét (folyt)] .. A train

Az egész a már említett Turchányi nagymamáéknál kezdődött vagy 15 éve, ahol az ősrégi zongorán Bálint unokatesónk állandőan a "tudum-tudum pim pum, tudum-tudum pim pum" alapot játszotta, és a többiek -főként Panni és Barnus- felváltva játszották rá a dallamot.

Hogy ez tulajdonképpen nem volt más mint Dave Brubecktől a Take Five, csak bő 10 évvel később derült ki számomra, amikor az akkor nyolcvanas éveinek a második felében járó Dave budapesti (vagy bécsi?) koncertjét Barnus meghallgatta, és a lelkesedésének következtében elkezdtem én is tőle zenéket hallgatni. Sajnos Dave többet nem jött Magyarországra, de amikor kiköltöztem NY-ba, reménykedtem hogy itt még lesz esélyem elcsípni őt.

Lett is. Pedig a múlt hét péntek este nem ígérkezett túl izgalmasnak: szokásos ki-mit-csinál körtelefonokból kiderült, hogy az itteni banda nagy része leginkább a saját ágyában tervezi megkezdeni a hétvégéjét. Az egyetlen értelmes programajánlat a Café Wha szokásos slágerkoncertje volt, aminek hatására felmentem a Timeoutra hogy megnézzem a koncertkínálatot: ekkor derült ki, hogy Dave Brubeck a hétvégén 3 este alatt összesen 6 koncertet ad a Blue Note-ban, és Annáékat nem kellett sokat győzködni hogy elmenjünk megnézni őket.

Állóhelyünk volt a bár mellett, ahonnan látni nagyon keveset lehetett, és néha jobban lehetett hallani a jégkása zúgását mint magát a koncertet. Ennek ellenére sikerült minket elvarázsolni: bár Dave már alig tud elvánszorogni a zongoráig, de a játékán abszolút nem érzékelhető fáradtság, a kor, mintahogy nem volt öregfiúk best-of hangulat sem: a nagy slágerek közül egyedül a Take Five ment, és a koncert végig színes, változatos, izgalmas volt.

Leonard Cohen tavaly az Arénaban megmutatta, hogy egy hetvenöt éves ember nem feltétlenül öreg. Most kiderült, hogy ugyanez igaz lehet kilencven felett is.

Egyébként Dave november végén újra New Yorkban játszik, és egyelőre akkorra még a vendég-matrac is szabad :)

Friday, 11 June 2010