[4. hét] A bürökrácia

Aki régen igényelt amerikai turista vízumot, biztos emlékszik milyen mulatságos dolog volt is az. Először minden kétséget kizáróan bizonyította az ember, hogy őt minden szál Magyarországhoz köti, legszívesebben talán el sem utazna. Ezek után bemutatta hogy az utazása során minden meg van előre tervezve: mikor jön / megy, hol alszik, kivel ebédel, melyik múzeumba fog ellátogatni, stb, míg végül pedig kapott egy többszöri belépésre érvényes vízumot a következő tíz évre.

Az én esetemben a folyamat hasonló volt, csak egy kicsit hosszadalmasabb, hiszen munkavállaló vízumról volt szó. Egy MS által megbízott, vízumügyintézésre szakosodott cég írt egy 5 oldal hosszú levelet, amelynek az első két oldala az állás betöltésére alkalmas jelölt elvárt képességeit és szaktudását ecsetelte [az ideális jelölt xx képességgel rendelkezzen]. A következő két oldal ugyan ez volt [CTRL+C, CTRL+V], csak itt a mondatokat átírták kijelentő módba és az általános alanyt az én nevemmel helyettesítették [Bence xx képességgel rendelkezik]. Végül levonták a következtetést, hogy az állás betöltésére senki más nem lenne alkalmas, így én egyetlen amerikai állampolgár munkáját sem bitorlom el. Amikor február elején e levél alapján a hatóságok jóváhagyták a kérelmemet, naivan azt hittem hogy az adminisztráció nehezén túl vagyok - pedig mint kiderült a java még el sem kezdődött.

Miután elkezdtem itt dolgozni, viszonylag gyakran, úgy két-három naponta újabb és újabb űrlapok jutottak el hozzám amiket ki kellett tölteni. Ezek általában ugyanazokra a témákra, azaz a személyes adataimra, tanulmányaimra és előző munkahelyeimre kérdeztek rá a legváltozatosabb módokon. Továbbá kiderült, hogy a munka folytatásához két vizsgát [Series 63 és 7 ] is le kell tennem majd, amelyekre a felkészüléshez unalmas tavaszi estéimet és hétvégéimet szabadon felhasználhatom majd. Jee.

Ráadásul ezek a kérdőívek sokszor tartalmaznak olyan kérdéseket, amikre nem lehet pusztán rutinból válaszolni, hanem komoly elmélyedést igényelnek. Legutoljára engedélyt kellett adnom egy otthoni cégnek, hogy a magyarországi sötét múltam apró részleteit felderíthesse. Ennek kapcsán az erkölcsi bizonyítvány kiváltásához tartozó űrlapon egy olyan kérdést kaptam, aminél nem volt egyszerű megtalálni a mindent kielégítő és kellő megalapozottsággal rendelkező választ.

---

A dolgok nem csak a munkahelyen, hanem más területeken sem mennek túlságosan olajozottan. A Social Security számom (SSN) már másfél hetes késésben van (1), az első fizetési csekkem valahol elkavarodott a postán, és a bankszámlanyitásom már 3 hete tart. Ott a nehézséget az okozza, hogy az USA-ban az embereknek nincs olyan hivatalos azonosítójuk mint otthon a személyi szám, így mindenkit SSN vagy cím alapján azonosítanak, és mindezt annak ellenére hogy hivatalos lakcím sem létezik (2). Mivel nekem még ugyebár nincs SSN-em [lásd (1)], elküldtem nekik a magyar lakcímkártyám másolatát. Ez a banknak nem tetszett [lásd (2)], és a válasz az volt, hogy ne szórakozzak velük, faxoljak el nekik valamilyen komoly okiratot ami valóban bizonyítja hogy ott lakom, mondjuk egy közüzemi számlát. Így történt hogy az HSBC 5th Avenue-i fiókjában dolgozó Vanessa Moralesnek annak a nem mindennapi feladattal kellett az elmúlt két hétben megbirkóznia, hogy találjon valakit aki az én ELMŰ számlámat angolra fordítja.

---

Nade egy posztnak pozitív dolgokról is kell szólnia: tegnap ifj Miklóssal és barátaival találkoztam, aki a neve ellenére nem magyar, hanem tipikus NY-i: azaz félig kínai, félig brazil, félig magyar [ez úgy jön ki, hogy Miklós papája, id. Miklós Rióban született, ahova szülei -Mami unokatestvérei- a második világháború tájékán vándoroltak ki]. Ma meg -Orsi múlt heti bátorításának hatására- , elmentem egy CS ebédre, ahol egy vegán étteremben harcoltunk az éhezés ellen.

És végre ma reggel beköltöztem Susan lakásába! Européer öntudatom nem engedte, hogy a mindennapi élethez elengedhetetlen dolgokat a KMartban vegyem meg, hanem neki IKEA kellett, annak ellenére, hogy az előbbi 2 sarokra, míg a másik Brooklyn túlsó végén van. De így legalább az út is nagyon izgalmas volt - először néhány magyar nénivel ismerkedtem meg a metrón, majd párszor eltévedtem a szövevényes metrórendszerben. Kicsit furán nézhettem ki -valaki oda is jött segíteni-, mert minden megálló után fél percig bámultam a térképet és az ezt kitöltő szünetekben pedig Kockavetőt olvastam, aminek hatására félhangosan kacarásztam. Négy.

[3. hét] Az élet

Három hét elteltével lassan kezd beindulni a mindennapi élet:

• Nem azt érzem mintha valami furcsa nyaralás lenne az egész: az utcák, az épületek, az emberek és az itteni barátok, kollégák lassan kezdenek az élet természetes részévé válni.
• Nem kérdezek vissza háromszor amikor kaját veszek, mert tudom hogy csak azt kérdezni az érthetetlen akcentusú kiszolgáló hogy elvitelre kérem-e.
• Az önlehuzós kártyás fizetés nem tart hétszer annyi ideig mint a helyieknek.
  
• Hétvégén ébredés után nem azon gondolkodom hogy melyik ismeretlen városrészt fedezzem fel, hanem hogy a Hudsonhoz vagy a Central Parkba menjek-e le futni.
• Van már telefon- és nemsokára lesz TAJ számom.
  

Volt két látogatóm: múlt hétvégén Martin, egy német srác a CEU-ról, és most Orsi, egy családi barát / baráti család[tag], mindketten Washingtonból. Egy hét múlva költözöm Zsuzsika lakásába, illetve lesz az első kiruccanásom a városból: egy harmad-unokatestvéremet fogom meglátogatni Pókepsziben. Üdv!

[2. hét] A fal utca

Az első holland telepesek -összesen nyolc család- 1624-ben érkeztek meg a Hudson folyó torkolatához, és egy apró diófákkal teli szigeten, a mai Governors Island-en telepedtek meg. A telep gyorsan nőtt, és a legenda szerint Peter Minuit kormányzó 25 dollárnak megfelelő összegért vásárolta meg az ott lakó indiánoktól a szomszédos Dombok szigetét, Manna-Hata-t azaz Manhattant. [A legenda egy másik verziója szerint az indiánok akik elkótyavetyélték a szigetet nem helybéliek voltak - biztos Új Mexikóból jöttek fel az iskolaszünetben megnézni a Szabadság-szobrot, csak túl korán érkeztek.]

A hollandok hamar benépesítették Manhattan déli csücskét is, és hogy megvédjék Új Amszterdamot az északabbra lévő angol telepektől, 1653-ban egy falat építettek a városka köré. A fal nem bizonyult túlságosan hasznosnak: az angolok 1664-ben átvették az ellenőrzést a város felett, ami ráadásul gyorsan kinőtte a városfal által határolt területet. Viszont a fal nevét azóta is őrzi a helyén lévő utca, ami a huszadik században az angol-szász dominancia jelképe lett, és ami miatt végső soron én is itt vagyok.



Ami a munkát illeti, a legtöbb sztereotípia nem jött be. Az emberek sokat dolgoznak ugyan, de azért nem minden nap reggel 8-tól este 10-ig vagy még tovább, megállás és hétvége nélkül. Ugyanígy nincsen hozentrógeres szivarozó tőzsdecápa nagyfőnök, aki a rosszul teljesítőket megszégyenítené, körmöst adna nekik és beállítaná a sarokba kukoricán térdepelni, és valszeg nem csak azért mert sok az ember és kevés a sarok, illetve mert már nem lehet dohányozni a trading floor-on. [Azért biztos ami biztos, nem kértem névjegykártyát.]

Inkább az volt a meglepő, hogy alapesetben a csapattagjaimmal a kommunikáció megérkezésem után sem volt sokkal több, mint amikor tízezer kilométerrel és hat időzónával odébb ültem, és ami már akkor sem tűnt rengetegnek. Tehát nem az van, hogy eddig egy minden jótól elzárt kis magyar voltam, és most idekerülvén kitárult előttem a nagy mindenség, mert idekerültem és nagyjából úgy folytatódott minden ahogy otthon abbahagytam. Így hát a nagy tanulság az az, hogy sokkal inkább kezdeményezőnek kell lenni, pedig ebben szerintem otthon átlag felett voltam, és aminek a módját még most próbálom kikísérletezni.

Ennek -mármint az asszertivitás és a proaktivitás iránti elvárásnak- az ilyen vállalati kultúrákban természetesen megvan az elméleti alapja. Mivel a értékpapír-kereskedés egy null összegű játék, pénzt csak úgy lehet keresni, hogy azt máshol valaki elveszti. Tehát a logika úgy megy, hogy aki nem kezdeményez az nem életrevaló, és aki nem életrevaló az veszít, aki veszít az meg nyílván nem kell. A 80-as években csak úgy lehetett bejutni a Salamon brúderékhez, hogy az ember a sokadik interjú után megkérdezte: "Na lesz már, felvesztek vagy mi?". Persze ezzel nem csak azt mérik, hogy a delikvens mennyire tökös csávó [csajokról akkor még szó sem lehetett], hanem azt is mennyire van olyan ismerőse akitől hallhatta a trükköt. De egészen addig amíg volt elég jelentkező - márpedig anno a Salamonnál volt -, akiknek úgyis csak a töredékét tudták felvenni, az ilyen apróbb bibik nem számítottak.

Az hogy az asszertivitás és proaktivitás iránti elvárásnak megvan az elméleti alapja, egy kereskedőt valszeg nemigen érdekel. Úgy általában véve egy kereskedőt, aki 27 évesen az elmúlt évben majd egy milliárd dollárt keresett a cégnek, valszeg nagyon kevés dolog érdekel.

---

Azért nem akarom hogy ennek a posztnak ilyen nagy kapitalizmus ellenes látszatja legyen, mert nem vagyok én kapitalizmus ellenes, sőt. Még a mostani nagy pénzügyi válság is smafu az 1921-es Szovjetunióhoz vagy Mao Nagy Ugrásához képest. Ráadásul azt pont azt szeretem a munkámban, hogy sok vonatkozása van - gazdasági, matematikai, informatikai -, ami itt a trading floor-on még inkább igaz. Márpedig egy ilyen környezetben a helyzetfelismerés sokat számít, és az ember nem várhatja hogy szájába hulljon a sajt. Viszont most 11 óra elmúlt, és én újabban már 8-ra járok, úgyhogy a mainak most vége. Put.

[1. hét] A zene

Miután megnéztem az elsőt, sokat gondolkodtam azon, hogy az ádventi naptárban lévő meglepetéseket megosszam-e veletek a blogon: valszeg a legtöbb bejegyzés nem csak engem szórakoztatna, és akkor meg minek tulajdonítsam ki magamnak. Aztán a gondolkodást nem követte tett és elsikkadt bennem a dolog.

Tegnap délelőtt szikrázó napsütésben és 13 (azaz 55) fokos gyönyörű tavaszban sétálgattam a városban. A Washington square-en óriási tömeg tele zenészekkel és mutatványosokkal, a diadalív alatt pedig 5 prezident énekelte akapella a Stand by me-t. Ez nagyon jó téma lett volna az eheti bejegyzéshez, viszont fényképezőgép és kamera hiján maximum lerajzolni tudtam volna őket. Akkor inkább már belinkelem az első meglepetést, amit hubAdélék küldtek:

Egyébként meg, ha lassan is, de kezd beindulni az itteni élet. A legjobb móka idáig a pénteki blues koncert volt a Living Room-ban, ami itt nem a Lewis Koshoot Street-en, hanem valahol a Lower East Side-on van. Az együttest egyébként úgy hívják hogy Tin Pan Blues Band, és az énekesnek felfújódik a nyaka amikor trombitál.

Végül egy hét gondolkodás és lakás-nem-nézegetés után eldöntöttem, hogy Susan lakását bérlem ki, sőt, még azt is kialkudtam, hogy otthagyja a gitárját. S miközben hallgatjuk Marcsitól kapott válogatás CD-t, Tas azzal nyaggat, hogy alapítsunk zenekart. Pírámparappé.