[4. hét] A bürökrácia

Aki régen igényelt amerikai turista vízumot, biztos emlékszik milyen mulatságos dolog volt is az. Először minden kétséget kizáróan bizonyította az ember, hogy őt minden szál Magyarországhoz köti, legszívesebben talán el sem utazna. Ezek után bemutatta hogy az utazása során minden meg van előre tervezve: mikor jön / megy, hol alszik, kivel ebédel, melyik múzeumba fog ellátogatni, stb, míg végül pedig kapott egy többszöri belépésre érvényes vízumot a következő tíz évre.

Az én esetemben a folyamat hasonló volt, csak egy kicsit hosszadalmasabb, hiszen munkavállaló vízumról volt szó. Egy MS által megbízott, vízumügyintézésre szakosodott cég írt egy 5 oldal hosszú levelet, amelynek az első két oldala az állás betöltésére alkalmas jelölt elvárt képességeit és szaktudását ecsetelte [az ideális jelölt xx képességgel rendelkezzen]. A következő két oldal ugyan ez volt [CTRL+C, CTRL+V], csak itt a mondatokat átírták kijelentő módba és az általános alanyt az én nevemmel helyettesítették [Bence xx képességgel rendelkezik]. Végül levonták a következtetést, hogy az állás betöltésére senki más nem lenne alkalmas, így én egyetlen amerikai állampolgár munkáját sem bitorlom el. Amikor február elején e levél alapján a hatóságok jóváhagyták a kérelmemet, naivan azt hittem hogy az adminisztráció nehezén túl vagyok - pedig mint kiderült a java még el sem kezdődött.

Miután elkezdtem itt dolgozni, viszonylag gyakran, úgy két-három naponta újabb és újabb űrlapok jutottak el hozzám amiket ki kellett tölteni. Ezek általában ugyanazokra a témákra, azaz a személyes adataimra, tanulmányaimra és előző munkahelyeimre kérdeztek rá a legváltozatosabb módokon. Továbbá kiderült, hogy a munka folytatásához két vizsgát [Series 63 és 7 ] is le kell tennem majd, amelyekre a felkészüléshez unalmas tavaszi estéimet és hétvégéimet szabadon felhasználhatom majd. Jee.

Ráadásul ezek a kérdőívek sokszor tartalmaznak olyan kérdéseket, amikre nem lehet pusztán rutinból válaszolni, hanem komoly elmélyedést igényelnek. Legutoljára engedélyt kellett adnom egy otthoni cégnek, hogy a magyarországi sötét múltam apró részleteit felderíthesse. Ennek kapcsán az erkölcsi bizonyítvány kiváltásához tartozó űrlapon egy olyan kérdést kaptam, aminél nem volt egyszerű megtalálni a mindent kielégítő és kellő megalapozottsággal rendelkező választ.

---

A dolgok nem csak a munkahelyen, hanem más területeken sem mennek túlságosan olajozottan. A Social Security számom (SSN) már másfél hetes késésben van (1), az első fizetési csekkem valahol elkavarodott a postán, és a bankszámlanyitásom már 3 hete tart. Ott a nehézséget az okozza, hogy az USA-ban az embereknek nincs olyan hivatalos azonosítójuk mint otthon a személyi szám, így mindenkit SSN vagy cím alapján azonosítanak, és mindezt annak ellenére hogy hivatalos lakcím sem létezik (2). Mivel nekem még ugyebár nincs SSN-em [lásd (1)], elküldtem nekik a magyar lakcímkártyám másolatát. Ez a banknak nem tetszett [lásd (2)], és a válasz az volt, hogy ne szórakozzak velük, faxoljak el nekik valamilyen komoly okiratot ami valóban bizonyítja hogy ott lakom, mondjuk egy közüzemi számlát. Így történt hogy az HSBC 5th Avenue-i fiókjában dolgozó Vanessa Moralesnek annak a nem mindennapi feladattal kellett az elmúlt két hétben megbirkóznia, hogy találjon valakit aki az én ELMŰ számlámat angolra fordítja.

---

Nade egy posztnak pozitív dolgokról is kell szólnia: tegnap ifj Miklóssal és barátaival találkoztam, aki a neve ellenére nem magyar, hanem tipikus NY-i: azaz félig kínai, félig brazil, félig magyar [ez úgy jön ki, hogy Miklós papája, id. Miklós Rióban született, ahova szülei -Mami unokatestvérei- a második világháború tájékán vándoroltak ki]. Ma meg -Orsi múlt heti bátorításának hatására- , elmentem egy CS ebédre, ahol egy vegán étteremben harcoltunk az éhezés ellen.

És végre ma reggel beköltöztem Susan lakásába! Européer öntudatom nem engedte, hogy a mindennapi élethez elengedhetetlen dolgokat a KMartban vegyem meg, hanem neki IKEA kellett, annak ellenére, hogy az előbbi 2 sarokra, míg a másik Brooklyn túlsó végén van. De így legalább az út is nagyon izgalmas volt - először néhány magyar nénivel ismerkedtem meg a metrón, majd párszor eltévedtem a szövevényes metrórendszerben. Kicsit furán nézhettem ki -valaki oda is jött segíteni-, mert minden megálló után fél percig bámultam a térképet és az ezt kitöltő szünetekben pedig Kockavetőt olvastam, aminek hatására félhangosan kacarásztam. Négy.