[2. hét] A fal utca

Az első holland telepesek -összesen nyolc család- 1624-ben érkeztek meg a Hudson folyó torkolatához, és egy apró diófákkal teli szigeten, a mai Governors Island-en telepedtek meg. A telep gyorsan nőtt, és a legenda szerint Peter Minuit kormányzó 25 dollárnak megfelelő összegért vásárolta meg az ott lakó indiánoktól a szomszédos Dombok szigetét, Manna-Hata-t azaz Manhattant. [A legenda egy másik verziója szerint az indiánok akik elkótyavetyélték a szigetet nem helybéliek voltak - biztos Új Mexikóból jöttek fel az iskolaszünetben megnézni a Szabadság-szobrot, csak túl korán érkeztek.]

A hollandok hamar benépesítették Manhattan déli csücskét is, és hogy megvédjék Új Amszterdamot az északabbra lévő angol telepektől, 1653-ban egy falat építettek a városka köré. A fal nem bizonyult túlságosan hasznosnak: az angolok 1664-ben átvették az ellenőrzést a város felett, ami ráadásul gyorsan kinőtte a városfal által határolt területet. Viszont a fal nevét azóta is őrzi a helyén lévő utca, ami a huszadik században az angol-szász dominancia jelképe lett, és ami miatt végső soron én is itt vagyok.



Ami a munkát illeti, a legtöbb sztereotípia nem jött be. Az emberek sokat dolgoznak ugyan, de azért nem minden nap reggel 8-tól este 10-ig vagy még tovább, megállás és hétvége nélkül. Ugyanígy nincsen hozentrógeres szivarozó tőzsdecápa nagyfőnök, aki a rosszul teljesítőket megszégyenítené, körmöst adna nekik és beállítaná a sarokba kukoricán térdepelni, és valszeg nem csak azért mert sok az ember és kevés a sarok, illetve mert már nem lehet dohányozni a trading floor-on. [Azért biztos ami biztos, nem kértem névjegykártyát.]

Inkább az volt a meglepő, hogy alapesetben a csapattagjaimmal a kommunikáció megérkezésem után sem volt sokkal több, mint amikor tízezer kilométerrel és hat időzónával odébb ültem, és ami már akkor sem tűnt rengetegnek. Tehát nem az van, hogy eddig egy minden jótól elzárt kis magyar voltam, és most idekerülvén kitárult előttem a nagy mindenség, mert idekerültem és nagyjából úgy folytatódott minden ahogy otthon abbahagytam. Így hát a nagy tanulság az az, hogy sokkal inkább kezdeményezőnek kell lenni, pedig ebben szerintem otthon átlag felett voltam, és aminek a módját még most próbálom kikísérletezni.

Ennek -mármint az asszertivitás és a proaktivitás iránti elvárásnak- az ilyen vállalati kultúrákban természetesen megvan az elméleti alapja. Mivel a értékpapír-kereskedés egy null összegű játék, pénzt csak úgy lehet keresni, hogy azt máshol valaki elveszti. Tehát a logika úgy megy, hogy aki nem kezdeményez az nem életrevaló, és aki nem életrevaló az veszít, aki veszít az meg nyílván nem kell. A 80-as években csak úgy lehetett bejutni a Salamon brúderékhez, hogy az ember a sokadik interjú után megkérdezte: "Na lesz már, felvesztek vagy mi?". Persze ezzel nem csak azt mérik, hogy a delikvens mennyire tökös csávó [csajokról akkor még szó sem lehetett], hanem azt is mennyire van olyan ismerőse akitől hallhatta a trükköt. De egészen addig amíg volt elég jelentkező - márpedig anno a Salamonnál volt -, akiknek úgyis csak a töredékét tudták felvenni, az ilyen apróbb bibik nem számítottak.

Az hogy az asszertivitás és proaktivitás iránti elvárásnak megvan az elméleti alapja, egy kereskedőt valszeg nemigen érdekel. Úgy általában véve egy kereskedőt, aki 27 évesen az elmúlt évben majd egy milliárd dollárt keresett a cégnek, valszeg nagyon kevés dolog érdekel.

---

Azért nem akarom hogy ennek a posztnak ilyen nagy kapitalizmus ellenes látszatja legyen, mert nem vagyok én kapitalizmus ellenes, sőt. Még a mostani nagy pénzügyi válság is smafu az 1921-es Szovjetunióhoz vagy Mao Nagy Ugrásához képest. Ráadásul azt pont azt szeretem a munkámban, hogy sok vonatkozása van - gazdasági, matematikai, informatikai -, ami itt a trading floor-on még inkább igaz. Márpedig egy ilyen környezetben a helyzetfelismerés sokat számít, és az ember nem várhatja hogy szájába hulljon a sajt. Viszont most 11 óra elmúlt, és én újabban már 8-ra járok, úgyhogy a mainak most vége. Put.